2014. augusztus 30., szombat

43. Rész ~Utálom őket!~

Kedves Olvasóóóóók!! :D Visszatérteeeem!! ^^ Ugyan még mindig nem otthonról, hanem a könyvtárból, de sikerült megírni a részt, ezért nem is lett annyira jó, viszont még rövid is lett. :) :/ Majd ha lesz gépem, ígérem sokkal hosszabb részeket fogok írni. ;) Többet nem írok hozzá, jó olvasást! :)) ;)
Nórii :)

***

És akik most az ajtóban álltak, azokra még álmaimban sem gondoltam volna. Eljött hozzám az apukám felöli bagázs. A nenám, batyim és egy unokatseóm. Meglepettségemtől megszólalni sem tudtam.
-Hát..hát ti?-nyögtem ki.
-Szandra, hát nem is örülsz nekünk?-támadott le a nenám, Móni.
-De, de.-erőltettem magamra egy mosolyt.-Anya utalt arra, hogy valakik fognak jönni hozzám, de nem rátok gondoltam.-túrtam bele a hajamba.
-Végre be is engedsz minket, vagy itt fogunk állni?-nézett az órájára idegesen Csaba, a ,,batyim". Utálom ezt a szót, utálom őt így nevezni.
-Bocsánat.-suttogtam.-Gyertek beljebb, bemutatom a többieket.
Befelé jövet végignéztem a cuccaikon, ami elég soknak tűnt és az is volt. 
-Gyerekek!-kiabáltam.-Bemutatom az apukám felöli családomat. Móni, Csaba és Csabi. Hol van Bence?-néztem körbe.
-Ő egy barátjánál van most. Nem akart jönni, inkább elment máshoz. Próbáltam győzködni, de hiába.-magyarázta Mónika.
-Ühhüm, értem.-bólogattam.-Ők pedig a jelenlegi családom: Zayn, Louis, Liam, Niall és Harry, a csajok pedig Stell és Barbi.
-Üdv!-kiáltották a többiek.
-Ne nevezd őket a családodnak, azok mi vagyunk.-mondta rezzenéstelen arccal Csaba.
-Jelenleg ők azok, mondtam már. Ők támogatnak, velük élek.-vágtam vissza.
-Pff. Úgy látszik még gyerek vagy, nem érted ezt meg.
Mielőtt még visszavágtam volna, Móni szólt közbe. Jobb is, hogy közénk állt, mert a végén iszonyatos szócsatába kezdtünk volna, aminek (tapasztalatból mondom) nem lett volna túl szép vége. Talán azzal a lendülettel vissza is húzhattak volna oda, ahonnan jöttek. Igen, nem szívlelem őket, ez tény. De amióta volt egy ,,kis" összetűzésem Csabával, nem igazán vagyok vele beszélő viszonyba, csak akkor szólunk egymáshoz, amikor nagyon muszáj és nem bírjuk tovább. Fogadni merek, hogy most is Móni rángatta ide. Csabiról, meg ne is beszéljünk...Mint az apja.
-Mi most elmegyünk a szállodába kipakolni, kicsit ismerkedünk is addig a várossal. Csabi addig itt marad. Beszélgessetek. Biztos sok mesélni valótok van egymásnak.
Azzal el is mentek. A többiek értetlenül néztek rám, aztán egy mozdulattal mutattam nekik, hogy majd mesélek nekik.
Felmentünk az emeletre Csabival, szótlanul. Becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és elkezdtem.
-Na jó, akkor most mindent elmondasz.-fontam össze magam előtt a karomat.-Nyaralni jöttetek, vagy pedig engem ellenőrizgetni?
-És én ezt mire föl mondanám el neked?-flegmáskodott.
-Ide figyelj!-léptem közelebb hozzá.-Lehet, hogy idősebb vagy, de itt mi vagyunk a főnökök és nem apád, nem anyád és nem is te! Szóval tudod, hogy Móni annyira szeretne mindig látni. Ha nem köpsz, akkor teszek róla, hogy soha az életbe még a fényképemet sem fogja látni. Szóval?
-Na jó.-dőlt hátra a széken és durcásan kezdte. Még ő van megsértődve, emberek! Nem neki szólnak bele örökké az életébe!
-Nyaralni jöttünk igazából, de anyáék szerint összekötjük a kellemest a hasznossal és téged is szemmel tartunk.
-Anyáék kérték meg őket erre?
-Nem.
-Akkor?
-Mi akkor?-háborodott fel.
-Akkor mi a f*szért vagytok itt, ha nem kért meg titeket senki? Mit kerestek itt? Könyörgöm! Felnőtt vagyok, tudok magamra vigyázni! Nem is egyedül vagyok. Akkor meg? Én nem kértelek meg titeket ilyenre! Mikor fogok tudni már önálló életet élni, ha folyton a nyakamban vagytok?
És hogy ne maradjon alul, ő is belekezdett a mondandójába, így heves vita alakult ki köztünk, a hangerejünk folyamatosan emelkedett, csoda, hogy senki nem rontott be a szobába.
-Nem hogy örülnél neki. Nem hogy örülnél annak, hogy törődünk veled! Hogy foglalkozunk veled még itt, Londonban is. Hogy azért eljövünk ide, hogy megnézzük hogy vagy, mi a helyzet veled. És ez a köszönet? Hogy leordítod a fejem? Kösz szépen!
-Én nem kértelek titeket arra, hogy ide utazzatok, nem kértelek meg titeket semmire sem, úgyhogy jobb lesz, ha befogod, mert úgy csinálsz, mintha én lennék a hibás.
-Fogd már fel, hogy még gyerek vagy!-rázta a fejét.
-Nem vagyok az!-sütöttem le a szemem.
Megindult az ajtó felé, de mielőtt kinyitotta volna, visszafordult és már normális hangerővel kérdezte.
-Melyikkel vagy együtt?
-Zayn...-suttogtam.
-Az az a göndör?-mutatta ujjával a loknikat.
-Neeeem. A rosszfiú.-mosolyodtam el.
-Pff. Tök mindegy. Homár az összes. Úgy is összetöri a szívedet. Nem tudom mi ez a nagy love. De én tudom a végét, ami sírás lesz, hidd el. Jobb lenne, ha szakítasz vele. Akkor nem fog összetörni és majd depresszióba fogsz esni.-vette vissza újra a durva stílusát.
-Miért esnék depresszióba? Nem, nem homár egyik sem. Te vagy egy paraszt, aki csak látásból alkot az emberekről véleményt. Te egy utolsó senki vagy!-ordítottam és a sírást fojtottam vissza.
-Az előbb mondtad te magad, hogy rosszfiú. A rosszfiúk összetörik a szíved, aztán a padlón hagynak, jól kiröhögnek és új áldozatot keresnek.
-Nem, ő nem ilyen!-ellenkeztem.
-De ilyen, tudod te, csak nem akarod magadnak sem bevallani. Pedig ez az igazság...Megváltoztál Szandi, megváltoztál. Nem is ismerek rád. Elvette az eszed ez a görény. Sok boldogságot!-tapsolt lassan és hangosan, kicsit sem elismerően.
Aztán otthagyott, magamba zuhanva, a gondolataimmal, egyedül. Lehuppantam az ágyra, arcomat a tenyerembe temettem és sírni kezdtem. Nem zokogtam, nem bőgtem, csak sírtam, könnyeim végigfolytak arcomon, melyet kezemmel rögtön le is töröltem. Vajon igaza lehet? Miért ültetett bogarat a fülembe? Nem, nem lehet igaza. Csak meg akart ijeszteni. Zayn szeret és én is őt. Megmutatjuk mindenkinek, hogy igenis erős a kapcsolatunk és senki és semmi nem szakíthat szét minket!

*Zayn szemszöge*

-Csá.-szaladt le a lépcsőn ez a csávó és már ment is ki.
-Heló.-köszöntünk neki kórusba.
-Asszem' valami történt.-állt fel Stella.
-Várj, majd én megyek, megnézem őt.-álltam fel és kettesével szelve a lépcsőfokokat mentem fel az emeletre, Szandi szobájába.
Hogy mégis udvarias legyek, bekopogtam a szobába, de rögtön be is nyitottam. Nem olyan látvány fogadott amire számítottam, hanem sokkal jobb. Ezért megkönnyebbültem, de mégsem nyugodtam meg teljesen.
-Édesem, mi a baj? Mit csinált? Megbántott?
-Ő mikor nem bántott meg?-szipogott.
-Én ezt nem tudhatom.-húztam oldalra a számat.
És még mielőtt még bármit is mondhatott volna, nyílt az ajtó, ahol Stella állt. Eléggé aggódott, látszott rajta.
-Minden rendben?-kérdezte és az ajtófélfának dőlt.
-Igen.-válaszolta Szandi és kifújta az orrát.
Lementünk a nappaliba, ahol már mindenki az ujját tördelve várt minket.
-Mi a helyzet? Megverjük?-pattant fel hirtelen a kanapéról Harry.
-Nem dehogy is!-mosolygott Szandi.-Csak szokás szerint beszólogatott, kritizált. Már megszoktam, csak ez alkalommal mindennél messzebb ment...
-Akarsz mesélni? Mégis hogy kezdődött ez az egész?-faggattam.
-Kiskorom óta csesztetnek, piszkálnak, mindent megszólnak, elegem lett belőle és amikor egyre idősebb lettem, egyre jobban vissza kezdtem szólni, aminek egy nagyobb konfliktus lett a következménye...-mesélte.
-Megértelek, a helyedben szerintem mindenki ezt csinálta volna.-simítottam végig a karján.
-Van egy ötletem!-csillant fel Niall szeme.-Mi lenne, ha csinálnánk egy kis bulit? Csak mi. Talán jobb kedved lesz tőle. Hmm?
-Háááát...vissza fognak jönni. És akkor majd megint kezdik a szokásos dumát.-forgatta szemét.
-Ne törődj velük! Na, buli?-kacsintgatott Ni.

*Szandi szemszöge*

*Néhány óra múlva*

-Igazatok volt, tényleg sokkal jobb a kedvem.-táncoltam a kezemben egy pohár pezsgővel.
-Ennek örülöööööök!-kiáltotta Niall, aki éppen az asztal tetején ugrált és öntött bele a szájába egy korsó sört(?).
És ekkor pedig csöngetés. Lesütöttem a szemem és azon imádkoztam, hogy ne ők legyenek azok. A zene elhalkult, mindenki elcsendesedett. Nos, az imám nem jött be, mert pontosan ők álltak az ajtóban, akik most a legkevésbé hiányoztak.
-Sziasztok gyerekek. Látom buliztok, nem is akarunk zavarni, csak Csabiért jöttünk be.-mosolygott Móni, mint mindig.
-Őőő...hát ő elment. Azt hittem hozzátok.-vakartam meg a tarkómat.
-Tessék? Hozzánk ő nem jött.-pánikolt be.
-Mondtam, hogy még gyerek vagy! Elengeded egyedül Londonban? Felelőtlen és éretlen vagy!-kiabált Csaba.
-Már elnézést, de ő az idősebb és miután földig alázott és sértett, még utána kellett volna mennem?-kértem ki magamnak.
-Ez mind a te hibád! Kellett nekünk ide jönnünk?-ordította torkaszakadtából.
-Nehogy már őt hibáztassa!-állt ki mellettem Stella, Zayn és a többiek.
-Nagy bajban leszel kisasszony, nagy bajban leszel!-emelte fel mutatóujját fenyegetően.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése